Életrajz

Életrajz

Japán nehéz helyzete a II. Világháború alatt mindkét családot arra kényszerítette, hogy a negyvenes évek során Koreába emigráljanak, ahol Chinju-ba települtek. Egy kisvárosba, Szöultól mintegy 200 mérföldre. Az Abe család vezetője, Kazo, ott bérelt földet, és saját üzletét működtette, Ichiro Yamada bányászati ​​üzletet folytatott. A háború végéig Koreában maradtak.

Ichiro Yamada unokatestvére, Tadashi Abe 1942 óta gyakorolta az aikidót. Ez a véletlen egybeesés minden bizonnyal befolyásolta Yoshimitsu későbbi életét. Yoshimitsu először az Abe- család házi harcművészeti bemutatóján találkozott O-Sensei-jel. Ez a találkozó felejthetetlen benyomást tett rá. Úgy emlékszik vissza, mintha ma lenne: egy szép, nyugodt, idős ember, O-Sensei - a harcművészetek egy szokatlan és titokzatos mestere.

Ez a találkozó valószínűleg befolyásolta a tizennyolc éves Yoshimitsu döntését, aki 1955-ben csatlakozott a Hombu Dojóhoz, mint ushi-deshi. Ez Tadashi Abe ajánlásának köszönhető, mivel a fiatal szakképzettség soha nem tanított harcművészeteket. Az első nap, mint egy uchi-deshi azonnal megismerkedett sempai Nabuyoshi Tamura-val és Sadateru Arikawával .

A Hombu Dojo ekkor teljesen más hely volt, mint ma. Ueshiba család háza a dojóhoz tartozott, Morihei pedig gyakran, bár szabálytalan volt, megjelent a szőnyegen. O'Sensei egyenlőtlen hatalmat mutatott be minden uchi-deshi számára. A viselkedésével a fiatal japánok minden olyan tulajdonságát megszemélyesítették, amellyel akkoriban törekedtek.

A tréningek igényesek voltak, és az életben a dojo szinte aszketikus volt. Ez a II. Világháború utáni ország nehéz gazdasági helyzetéhez kapcsolódik. A Hombu Dojo nem emelkedett ki különösebben Japán általános életszintjétől. Az épületet nem melegítették, így télen a hőmérséklet nulla fok alá esett, nyáron rendkívűl meleg uralkodott. Deshi nem rendelkezett saját negyedével vagy túl sok személyes tárgyával, életük a dojo életének ritmusa volt, és minden privát pillanat nagyon ritka volt. Minden uchi-deshi-nek bizonyos feladatokat kellett elvégeznie, és aktívan részt kellett vennie a magánórákban. Yoshimitsu Yamada még ma is emlékszik a menetrendre. Az első edzés, amelyet Kisshomaru Ueshiba vezetett, 6:30-kor kezdődött, egy másik, 8:00-kor, Koichi Tohei vagy Kisaburo Osawa vezetésével. akiket hetente egyszer Kenji Tomiki váltott fel. Hiroshi Tada vagy Seigo Yamaguchi 15 órakor tartott órákat, és 16:00-kor és 18:30-kor különböző tréningeket vezettek le. Koichi Tohei sok gyakornok bálványa volt - lenyűgözte őket a karaktere és a technikai képessége.

Idővel a diákcsoport nőtt - Yasuo Kabayashi, Kazuo Chiba, Mitsunari Kanai és Seichi Sugano -, és ezzel Yoshimitsu mellett szűk baráti csoport alakult ki.

A tréningeken és a dojo életében való hihetetlen, elszánt részvétel ellenére mindannyian csendben arról a Japánból való távozásról álmodtak, ami az amerikai megszállás után megnyílt a világnak. Yoshimitsu Yamada, a Hombu Dojo küldötte, amerikai katonai bázisokon tanított aikidót. Megtisztította az angol nyelvtudását, találkozott az amerikai kultúrával és hagyományokkal, amelyek lenyűgözték őt.

Az USA-ba akart menni, amelyre a hatvanas évek elején nyílt lehetőség . Az aikido iránt érdeklődő amerikai rajongók csoportjának kezdeményezése volt az ürügy. A New York-i Eddie Hagihara, akivel Yoshimitsu személyesen találkozott Japánban, kapcsolatba lépett a Hombu Dojóval. 1964-ben az Aikido központját felkérték, hogy mutasson be egy aikido show-t a New York-i világbemutatóknak. Előzetesen a Dojót Koichi Tohei képviselte volna, azonban sérülések miatt a terveket meg kellett változtatni, és Yoshimitsu Yamada-t küldték. Megragadta a lehetőséget, találkozott az amerikai barátaival, és beleegyezett, hogy gondoskodik a New York-i Aikikai iskoláról. Yoshimitsu Yamada-t az Egyesült Államok keleti tengerpartjára delegálták. A főhadiszállásának New Yorkot választotta.

A kezdetek mindig nehézkesek, de a New York-i tanítás óriási önköltséget, türelmet és erőfeszítést igényelt. A New York-i csoport nem volt jól szervezett, senkinek nem volt tapasztalata az aikido iskolában. Yoshimitsu-nak mindent meg kellett tennie a semmiből, kezdve a szervezeti kérdésekkel, a megfelelő technikák tanításáig. A pénzügyi eszközök hiánya nem tette könnyebbé a helyzetet. Az első New York-i uchi-deshi Angel Tineo-Avarez mellett együtt egy öltözőben éltek és aludtak, mivel csak egy lakást tudtak bérelni. Minden pénz az iskola karbantartására ment, és a perspektívák sem voltak ígéretesek.

Az amerikai keleti tengerparton az aikidó nem volt jól ismert, és a harcművészet hagyományos módszerekkel történő népszerűsítésének lehetősége pénzügyi okok miatt erősen korlátozott volt - a médiában a hirdetések túl költségesek voltak. Az aikido megismertetésének egyetlen módja a nyilvános bemutatók voltak. Szerencsére, a többi harcművészeti iskola kedvességének köszönhetően ezekre bőségesen adódtak lehetőségek. Sok tanuló jött más harcművészeti dojókból, akik különböző okokból tesztelni akartak magukat. Ezek az első évek jelentős kihívást jelentettek Yoshimitsu számára, de nagyon erősen támogatták a diákok, akik edzettek a dojo-ban, többek között: Mike Abrams, Harvey Konigsberg, Harry McCormack. A hatvanas években átlagosan mintegy 50 főt képzett a dojó.

Yoshimitsu kulturális csere-vízumkártyája nem garantálta, hogy hosszabb ideig tartózkodjon az USA-ban, ami Japánba való visszautazással fenyegetett. Problémák merültek fel gyermekei születésével is. Az Egyesült Államokban született két gyermeke amerikai állampolgárságot kapott, és az országban maradhattak volna, de Yoshimitsu, a felesége és az első lánya, aki még Japánban született, nem maradhattak. Megpróbálta megvédeni családját a lelketlen kivándorlási törvénytől, ami nehéz döntéssel járt: a felesége visszatért Japánba a gyermekekkel, amit Sensei Yamada nagyon sajnált.

Az aikido lassan nemcsak New Yorkban, hanem az egész keleti tengerparton vonzóvá vált. Ez elsősorban a Sensei Yamada hihetetlen ambíciójának volt köszönhető. Olyan sokat utazott - Bostonba, Dél-New Jersey-be, Pennsylvania-ba és Kanadába -, hogy tanítványai panaszkodtak, hogy keveset tartózkodik NYC-ben. Mivel ő volt az egyetlen személy, akinek megfelelő tapasztalata volt, magának kellett vigyáznia magára. Yoshimitsu Yamada cselekedetei szándékosak voltak - az alapítványok szorgos munkája számos nagy tanárt eredményezett, akik a mai napig saját iskoláikat működtetik.

Amikor a NY-dojo mint egyéni dojo hatékonyan működött, eljött az ideje, hogy létrehozzanak egy szervezetet, hogy formalizálják és meghatározzák az együttműködést adminisztratív szinten. Így 1968-ban jött létre az Egyesült Államok Aikido Szövetsége (USAF). Ez a Hombu Dojo által az USA-ba delegált tanárok együttműködésének eredménye. Észak-Amerikában ez a legnagyobb szervezet.

A vízum problémák 1972-ben fejeződtek be. Sensei Yamada intenzíven kezdte meg a megszerzett szabadságát, hogy elérje az aikido az Egyesült Államokon kívüli népszerűsítését. Az egyik első külföldi utazás a Sensei Tamura 1973-as franciaországi meghívására volt.

A nyolcvanas évek a relatív stabilizáció időszakát jelentették számára. Két évtizeddel a dojo létrehozása után az USA-ban 1984-ben egy nagy nyári tábort szerveztek, ami elismerés és bizonyíték volt az elkötelezett munka iránt. Sesnei egyre többet utazott, és 1992-ben meghívta Seichi Sugano Senseit együttműködése. Barátja a Hombu Dojo időkből csatlakozott a New York Aikikai-hoz és egyedülálló rangot kapott. A New York-i dojo az egyetlen iskola a világon, ahol két közvetlen O-Sensei tanuló egyszerre tanít.

Sensei Yamada emlékeztet arra, hogy csak 20 év múlva kezdte látni munkájának eredményeit. Az első 10 év, amit a New York-i iskolának szentelt, és a következő 10 évben az aikido fejlődését a keleti tengerparton. Azt állítja, hogy az általa tapasztalt nehézségek és problémák miatt érettebb lett. Ötven éves volt, és elkezdte elfogadni azt a tényt, hogy az emberek "Sensei" -nek nevezik. Korábban ő kérdezte meg magának a kérdést: "Megérdemeltem-e az embereknél azt a jogot, hogy így nevezzenek?".

Yoshimitsu Yamada körülbelül hét évet töltött a Hombu Dojoban. Ettől az időtől kezdve a tanított technikák halmaza jelentős változásoknak volt kitéve, és maga az aikido egy kicsit más harcművészeté vált, mint amelyet az Ueshiba Morihei első uchi-deshi-jének tanított. Az evolúció ellenére Sensei Yamada megpróbálja átadni azokat a dolgokat, amelyeket ebben az időben tanult. Az ortodox tanításban tanítja az alapvető technikákat, amelyeket nem akar módosítani. Úgy véli, hogy szilárd alapok szükségesek a megfelelő fejlődéshez. Az intenzív képzés lelkesedője, ami a fizikai és szellemi fejlődés eszközei. A budo szellem szerint nem ellenzi a kemény tréningeket, de nem mentség a brutalitás vagy a butaság a matracon. Még mindig intenzíven utazik, és a világ minden kontinensére látogat. Ő az amerikai Aikido Szövetség és a Dél-amerikai Aikido Szövetség elnöke. Számos könyvet és DVD-t írt az aikidoról.

Amikor Sensei Yamada a legbüszkébb dologról kérdezte, felsorolja a következőket: saját dojo, az a tény, hogy hozzájárult az aikido fejlődéséhez a világban, és segített sok embernek, hogy nagy aikidó tanárok legyenek.